szerkesztette: Reichardt Luca Ariella / KÖVET Egyesület
A kisléptékű együttműködések és a kicsi, de nagy hatékonyságú beavatkozások is sokat számítanak.
Litkai Gergely vezette fenntarthatósági szakértőként az „AFTER–LIFE – Hogyan tovább?” című panelbeszélgetést a LIFE-CLIMCOOP zárókonferencián, 2024. november 29-én Kazincbarcikán. Hazafelé úton az autóban beszélgettünk vele az eseményről.
RLA: Mik a legfontosabb gondolatok, amelyeket magaddal viszel erről a konferenciáról?
LG: Nagyon érdekes volt nekem, és a tudósok részéről egy fontos input, hogy jó mértékegység a szén-dioxid, de egyre inkább áttevődik a vízre a hangsúly. A víz hatásai megjelennek a mezőgazdaságban a városokban, az erdőgazdálkodásban. Nekem ez volt az egyik legfontosabb információ az éghajlatváltozással ill. klímaalkalmazkodással kapcsolatban.
A másik fontos gondolat a mitigáció és az adaptáció kapcsolata. Azt már lehet látni, hogy az eredetileg kitűzött mitigációs cél, a másfél fok betartása már nem realisztikus, úgyhogy el kell kezdeni adaptálódni ahhoz, amit tettünk. Az is fontos, hogy még ha meg is teszünk mindent a klímaváltozás lassítására, akkor is még hosszú évtizedekig vagy évszázadokig sok minden velünk marad, és lesznek olyan dolgok, amelyek már nem visszafordíthatók. Most már tényleg úgy kell élnünk, úgy kell építenünk tovább a civilizációnkat, hogy ezekhez már végleg alkalmazkodnunk kell. Jó volt hallani a Nemzeti Alkalmazkodási Stratégiáról is, hogy ez egyáltalán létezik. Koczóh Levente a Green Policy Centertől kifejtette, hogy ennek vannak megyei és települési szintű változatai is, és elmondta, hogy ez a stratégia nagy hasonlóságot mutat a Kvassay tervhez [szerk.: Kvassay Jenő Terv, Nemzeti Vízstratégia], ami egy részletes és jól kidolgozott terv, a megvalósításához azonban nincsenek megfelelő források rendelve, és amíg ez így van, addig csak írott malaszt.
A panelbeszélgetésből nekem az is érdekes volt, hogy Ungvári Gábor, aki a Corvinus REKK-ről, érkezett elmondta, hogy nagyon sok közgazdaságtani megoldás már most is létezik pl. olyan területeknek a gazdálkodás alóli kivonására, ami mondjuk egy alacsonyabb aranykorona-értékű vagy gyakran víz alatt álló terület. Ezekre vannak nagyon jó módszerek, hogy hogyan lehet akár egy közösségen belül is eldönteni játékelméleti vagy egyszerű licitalapon, hogy ezek a területek tényleg kikerüljenek a gazdálkodásból és a lépéssel mindenki jól járjon. A fő tanulság nekem az, hogy nemcsak technológiai megoldásokra van szükségünk, hanem úgynevezett társadalmi-technológiai megoldásokra is, közgazdasági, jogi, szabályozási, sokszor pedig etikai vagy egyszerűen társadalmi megoldásokra.
Sokat beszéltünk Kazincbarcikáról is. Itt a jógyakorlatok kapcsán kiemelték a résztvevők, hogy a város és a vállalatok közötti együttműködés milyen fontos. Én magam a kertkultúra változására irányítottam rá a figyelmet, hogy széles tűrőképességű kertekre van szükség, nem gyepfelületekre.
Felmerült a vízgazdálkodással kapcsolatban, hogy nagyon fontos lenne, hogy a lakosság a nála keletkező esővízből minél többet fel tudjon fogni, de limitáltak a lehetőségek, mert csak egy vagy két köbméteres tartályok léteznek általában. Ezek is nagyon hasznosak a locsolásnál, viszont azt is lehetővé kéne tenni, hogy a talajba vissza tudjon szivárogni csapadékvíz és így a felszín alatti vizek is vissza tudjanak pótlódni.
Nekem az a felmérés is nagyon érdekes volt, ami a LIFE-CLIMCOOP keretében készült Kazincbarcika környékéről, a felszín alatti víztározási lehetőségekről. Az ún. MAR [szerk.: Managed Aquifer Recharge, célzott felszín alatti vízutánpótlás] lényege, hogy a felszín alatt hogyan lehet eltárolni azokat a vizeket, amik mondjuk egy nagy áradás idején érkeznek egy folyóról. A felmérésben megvizsgálták, hogy hol vannak vízzáró rétegek, hol lehetnek olyan lencsék, vagy olyan föld alatti tároló területek, ahol az egyszerre érkező nagy vízmennyiséget esetleg el lehet raktározni. Azt is feltérképezték, hogy hol van arra lehetőség, hogy a víz beszivárogjon a földbe, vagy szivattyúval be lehessen juttatni, és ezeket utána ki lehessen nyerni. Szintén izgalmas kérdés, hogy hogyan lehet az esővizet időlegesen eltárolni felszín felett úgy, hogy a párolgási veszteséget minimalizáljuk.
RLA: Említetted az együttműködéseket város és vállalatok között. Te is tervezel ilyeneket a saját céged és Parádsasvár között. Mesélnél a terveidről?
LG: Igen. A konferencián is szó volt róla, hogy a kisléptékű együttműködések is sokat számítanak. Én is ebben hiszek. Hogy ne a nagy támogatásokat várjuk feltétlenül, hanem gondolkodjunk a kicsi, de nagy hatékonyságú beavatkozásokon is. A kistelepüléseken szerintem ez lesz az út, hogy helyben kell egy csomó mindent előre kitalálni az alkalmazkodáshoz. Parádsasváron ezekre helyezzük a hangsúlyt. Kell, hogy legyen például hőségriadó terv. Viszonylag magas az idősek száma, ezért ki kell találni, hogy hova tudnak menni ilyenkor, vagy mit lehet csinálni, ha vízhiány lép fel.
Szeretnénk együttműködni az önkéntes tűzoltósággal is. A Dumaszínházzal tervezzük egy nagy, hetven köbméteres oltóvíztartály létesítését, ami jó azért is, mert a saját rendezvényközpontunkat tudjuk óvni ezzel, de nagyon fontos azért is, mert kicsit a helyi tűzcsapok vízhozama, és azt is ki lehet ezzel egészíteni.
Gondolkodunk azon is, és ez nemcsak klíma, hanem környezeti feladat is, hogy hogyan lehet a tüzelést, a téli fűtési szezont tudatosabban megoldani. Hogyan lehet mondjuk a tűzifát szárítani, vagy esetleg optimális esetben energiaközösséggel olyan megújulóból származó elektromos fűtést vagy elektromos energiát eljuttatni a rászorulóknak, amivel a fosszilisok égetése kiküszöbölhető a településen.
De szerepel terveink között a növényzet megújítása is. A legnagyobb harcom nekem személyesen is a japánkeserűfű elleni küzdelem, amiben Don Quijoténak érzem magam. Ez egyrészt egy nagyon invazív faj, másrészt amikor elszárad rendkívül tűzveszélyes is. Mivel mindig új szárakat növeszt a rizómájáról, ezért minden évben óriási mennyiségű éghető anyagot termel az erdőszegélyeken. Szárazabb időben ez olyan, mint Spanyolországban az eukaliptuszültetvények. Nagyon-nagyon tűzveszélyes, bár szerencsére nem olyan olajos, mint az eukaliptusz.
RLA: Magánemberként mit teszel a környezetért, a fenntarthatóságért?
LG: Sok területen igyekszik az ember, én is próbálom ezt tudatosabban csinálni, akár az energetika területén szigetelni, megújulókat használni, vízzel okosabban bánni, pl. szürkevizes megoldásokat használni, akár kis léptékben is, mondjuk a WC-tartályra szerelhető kézmosóval, vagy a KÖVET által a Zöld Iroda Programban is népszerűsített perlátorokkal takarékoskodni.
A komposztálás az nekem egy régi szívügyem. Mindenhol, ahol csak lehet, a panziónkban, a vendégháznál és otthon is van már komposztáló, úgyhogy ezekre próbálok figyelni. Most még épp egy benzines gépkocsiban, egy plug-in hibridben ülünk, de azért az a célom, hogy a kocsik számát csökkentsük a családban, hogy próbáljunk minél kevesebb utat autóval megtenni. A másik autónk az már teljesen villany, azzal olyan kétszáz kilométeres távolságig már elmerészkedem.
RLA: Mit üzensz a KÖVET tagoknak?
LG: Hajrá! Válasszunk ki egy közös ügyet, amiért minden évben küzdünk. Nekem az a célom most, hogy legyen a helyi közösségi közlekedési bérlet is szja mentesen adható!
RLA: Köszönjük az interjút!
