Fotó: green.hu
szerkesztette: Gáspár Zita Zsófia / KÖVET
Szendőfi Balázs természetfilmes és természetvédő gyerekkora óta a vizek és vizesélőhelyek megszállottja. Legújabb filmje, az Eltékozolt vizeink nemcsak a hazai táj kiszáradásának történetét meséli el, hanem egy reményteli összefogás példáját is megmutatja a pusztulás ellen.
Miért kezdtél a természettel foglalkozni? Honnan jön a vizek szeretete?
Hogy miért kezdtem természettel foglalkozni, erre a válasz a múlt homályába vész. Már első emlékeim is azokhoz az időkhöz kapcsolódnak, amikor épp csak megtanultam járni, és már a játszótéren is a rovarok, giliszták és más állatok érdekeltek. Később, iskolás koromban a lakótelepen (Zuglóban) alakult haveri körrel a legegyszerűbben és leggyorsabban úgy tudtunk az általunk megfogni vágyott békák, gyíkok lelőhelyére jutni, ha lementünk a panelházak között csordogáló, egyenes betonmederbe börtönzött Rákos-patakhoz, mely már akkor is ökológiai folyosóként szolgált a majdnem élhetetlenre szennyezett vizével. Nagyobb erdők közelségének hiányában az életet már gyerekként is a vízzel kapcsoltam össze. Később persze nagyobb kirándulásokat tettünk a Pesti-síkság megmaradt természetfoltjai között, így megismertem gyepeket, nádasokat és erdőket is. Általános iskolás koromban végig biológus szerettem volna lenni, aztán mégis zenei pályára mentem – ez is saját elhatározás volt, zenész családom nem kényszerített. A zeneiskola után, aktív zenészi pálya mellett hobbiból kanyarodtam vissza az állat-, majd a természetvédelem területére.
Fotó: green.hu
Az elmúlt hetekben nagyon sok helyen lehetett találkozni az Eltékozolt vizeink című természetfilmeddel. Mit láttál, tapasztaltál, amikor a terepen voltál? Mondtak-e a helyiek valamit a régi vizekről?
Mindenki a régi vizekről beszélt, legalábbis aki látta még őket. Az Eltékozolt vizeink elsősorban nem a 180 évvel ezelőtt kezdődő folyószabályozásokra, hanem a huszadik század során véghezvitt lecsapolásokra és az akkor kiépült tájkiszárító infrastruktúrára fókuszál. Akikkel találkoztam, azok közül több ember említette meg, hogy az ő édesapja bizony annak idején részt is vett ezekben a lecsapolásokban. Mások – a Homokhátságon – a Dunavölgyi-főcsatorna létesítése előtti időkről beszéltek, amikor a mostani félsivatag helyett még turjános, mocsaras élőhelyek váltakoztak a homoki gyepekkel. Bizonyosan varázslatos világ lehetett, akárcsak a Kárpát-medence bármely elpusztított vizes területe a Hanságtól az Érmellékig.
Hogyan zajlik egy forgatás? Történt valami vicces, vagy megható esemény?
Az Eltékozolt vizeink nem természetfilm, műfajilag inkább oktató- vagy infofilm. A táji léptékek bemutatásához leginkább légi felvételekre volt szükség, ami a mai drónos korban már rendkívül egyszerű; a fertő-hansági és a somogyi felvételeket egyetlen nap alatt meg tudtuk csinálni (hajnaltól késő estig persze). A Homokhátságra ugyanakkor többször is visszajártam, mivel itt történt a legváratlanabb, legmeghatóbb és legpozitívabb esemény, amit egyáltalán nem terveztünk be. A történetet a véletlen írta, és – nálam rendhagyó módon – biztosított egy reményteljes és pozitív befejezést ennek a filmnek. Utóbb csak a „törteli csoda” néven vált ismertté: földtulajdonos, vízügy és nemzeti park egyaránt áldását adta egy terület elárasztására (pontosabban az ottani folyamatos vízelvezetés enyhítésére). Az eredmény a szikkadt, porszáraz alföldi talajon mindössze három hét alatt egy gyönyörű, élettel teli, vízborította rét lett.
Van-e a filmnek utóélete?
Természetesen van. A WWF benevezte a néhai Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztivál furcsa utakon újjáéledt utódjára, a veszprémi PlanetLens filmfesztiválra, onnan május közepén várható eredmény. Korábban a díszbemutató és az azt követő beszélgetés igen sikeres volt, s folytatása következik több hasonló, vízmegtartásos témájú rendezvényen. Nemrégiben alakult egy alapítvány, melynek kuratóriumi elnöke lettem – PannonGreen Természetügyi Alapítvány –, s ennek első nyilvános eseménye is az Eltékozolt vizeink vetítése volt (Első Természetügyi Est, Békéscsaba). Továbbá rádióinterjúk, podcast-beszélgetések és újságcikkek vissza-visszatérő témája ez a film.
Több természetfilmet is készítettél már korábban. Mi inspirál ezek megvalósításakor? Milyen érzéseid vannak a forgatások után?
Kettős érzés. Egyfelől, mint említettem, gyerekként is szerettem volna természettel foglalkozni, és azt hiszem, megtaláltam erre a létező legfüggetlenebb, kényszerítő érdekeknek legkevésbé kitett, ugyanakkor a szemléletformálásra és a művészi önkifejezésre egyaránt legalkalmasabb módot: a filmezést. Másfelől pedig nemcsak látnom, de ábrázolnom és közvetítenem is kell az állandóvá vált pusztítást, enélkül a természetfilmezés csak puszta hazugság lenne. A változásban nem hiszek, de nem is nekem kell hinnem, hanem azoknak, akiknek módjában állana változtatni. Így hát az én feladatom a mementó állítása, ehhez pedig az ad erőt, hogy haragszom a saját fajomra. Amíg a haragom kitart, addig a filmek is készülni fognak.
Mit üzensz a KÖVET tagoknak?
Hirtelen utána kellett néznem, mi is az a KÖVET. Olvasom, hogy a fenntartható gazdasággal foglalkozik. Ez számomra olyan paradoxon, amit jelenlegi tapasztalataim alapján nem tudok feloldani, hiszen a gazdaság nem más, mint erőforrások piaci célú kihasználása, az erőforrásokat pedig a természettől vesszük el. Azt üzenem a KÖVET-nek, hogy sikerüljön erre rácáfolniuk a gyakorlatban!
